Müncheni riport

Most müncheni riportunk következik. Tudósítóink kiszálltak a város különböző pontjaira, és beszámolnak arról, mi történt München utcáin déli tizenkettőkor.

A müncheni városháza előtt állok. Szédült gyorsasággal száguldanak a gépkocsik. A milliós városnak ezen az egyik legfontosabb pontján százával vágtatnak tova az autók apró népkocsik, és súlyos, méltóságteljes Mercedesek. Hangszórós autó szirénáz végig az utcákon. Fiatal hang szólal meg. "Ma este 7 órakor München ifjúsága felvonul a Königsplatzon! Tiltakozunk a magyarországi szovjet brutalitás ellen! München népe! Ma este hét órakor a Königsplatzra! Mindenki ott legyen! Tüntetünk Magyarországért! Kövessétek az egyetemi ifjúságot! Mindenki ott legyen!". Így kiált a hang, és a gépkocsi száguld tovább. Az óriási város forgalma, mint hatalmas hömpölygő folyam. A gótikus városháza. Ó! Ugyanilyen gótikus ívek most lángokban állnak a pesti Parlamenten. A gótikus városháza feketébe öltözött. Fekete lobogókat lenget a szél, lent emberek százai állnak, nézik a fekete selyem ideges röpködését. Még 3 perc. Három perc múlva tizenkettő. Egyetlen perc alatt több száz kocsi halad el mindennap ezen a téren. Még két perc. A kék villamosok percenként húznak tova. Itt a Marienplatzon ezer és ezer embert visznek vágyaik, céljaik és gondjaik felé. Még egy perc. Fél perc. Már csak egy pillanat. Egy pillanat csak, és egyszerre elhal minden. Az emberfolyam megáll. Autók búgása elcsendesedik, villamos nem csönget, nem csörömpöl többé. Csend van. A milliós városban egyetlen hang sem hallatszik. Gyászolnak. Magyarországért. Néma csend. Most megkondul egy toronyóra. Egy, kettő, három, négy. Teljes órát jelez. Aztán más hangon, még fájdalmasabban tovább üt. Egy, kettő, öt, hét, tíz, tizenegy, tizenkettő. Déli tizenkét óra. Münchenben megáll a forgalom, a gyárak, üzemek leteszik a munkát, az autók örökké búgó lázas rohanása nincs többé. Ember, gép nem mozdul. Gyászol az egész város. A közlekedési lámpa itt a Marienplatzon zöldet mutat. Szabad az út, és senki sem indul. A rendőr áll az utca közepén és komoran bámul maga elé. Száz és száz ember áll és gyászoló arccal néz egymás szemébe. A gótikus városháza homlokzatáról suhogás hallatszik. A zászló repked, a fekete zászló... A gótikus ház szoborfigurái, amelyek máskor tizenkettőkor körtáncot lejtenek, most nem jönnek elő. Most minden áll. Minden néma. Mindenki gyászol. Magyarországra gondol a város népe. Az öreg templom arany óramutatója 12 óra 3 percet mutat. Vége a néma tüntetésnek. A rendőr felemeli a karját, megindítja a forgalmat. És senki sem indul. Még hosszú, hosszú percek telnek el, és csak áll, megrendülten áll a város. És a tömegből itt is, ott is nehéz zokogás hangzik fel. Síró németek, síró magyarok. Fájó, tépő, vádoló zokogás, tehetetlen zokogás.
Déli 12 órakor nemcsak az utca külső képe változott meg. Megálltak a gyárban a gépek, letették a szerszámokat, és százezernyi munkás felállva adózott a magyar szabadságharcosok emlékének. A sok müncheni üzem közül felkerestünk egyet a város peremén. Egy textilgyárat. Jobban mondva textilfeldolgozó üzem, ahol úgynevezett konfekciót gyártanak Németország legnagyobb ruhaipari vállalatának, a Lodenfrey nevű cégnek. Néhány perccel 12 előtt érkeztem ide. Már vártak a kapunál és bevezettek a műhelybe. A posztógyárban hatalmas foszlatógépek dübörögtek, a varrodában éppen mozdult a futószalag, kinn az udvaron teherautókat raktak kész ruhával, kabáttal. A raktárakból gördülő állványokat húztak apró motoroskocsik, a gyár kéménye sötét füstöt okádott. Abban a pillanatban, amint megszólaltak a csengők, elhallgatott minden. A vontató megállt az udvaron, nem lendült a gépek karja, a fonodában megálltak a varrógépek, kikapcsolták az áramot az egész üzemben. Itt a gyárban a munkások legnagyobb része asszony és leány. A textiliparban általában így szokott lenni. Valamennyien egy emberként álltak föl gépük mellől, és hallgatva álltak 3 percig. Emlékeztek. Magyarországra gondolt mindenki. A hősökre a Duna menti havas utcákon, a földeken, a Bakony és Mecsek rejtekén bujkáló ellenállókra. Egy kis nép hős fiai megint aranybetűkkel írják a történelmet. Vérükkel pecsételve meg a szabadság akaratát. Nem beszélt senki az üzemben. Nem mondott senki díszes, cifra szavakat, sem lelkesítőt, sem szomorút. Nem is volt rá szükség. Minek beszélni róla? Minek ismételni, hogy a szovjet hatalom erőszakot alkalmaz a szabadságot, demokráciát követelő magyar nép ellen, és terveit alig néhány júdás támasztja alá. Annyit írtak erről az újságok. Annyit hallottak, beszéltek róla, hogy most szavak nélkül is tudja mindenki, mire gondol a másik. Tudja mindenki az egész üzemben. Sokan közülük már az első napon jelentkeztek véradásra. A többiek ruhát, kötszert, orvosságot ajánlottak fel, pénzt gyűjtöttek a szakszervezet segélyakciójára. Kivétel nélkül mindenki segíteni akart. Most itt állnak néhány percig mozdulatlanul, elmélkedve, tudják, hogy néhány száz kilométernyire innen magyar munkás fiatalok halnak meg a szovjet ágyúk és tankok tüzében, és gyermekek, asszonyok, öregek életét oltják ki a célzás nélkül kioldott bombák. A német munkások három perces, szimbolikus sztrájkot tartanak. Állnak a gépek, pihennek a szerszámok, kikapcsolták a motorokat. Valahol, messze innen most megszólalt egy lélekharang. Vajon ez is a szimbólumhoz tartozik? Minden érzésünk tiltakozik a gondolattársítás ellen. A magyar szabadság nem halt meg! Az ifjúság vére, a drága magyar vér nem hullott hiába.
A Müncheni Stachusról azt mondják, hogy Európa legforgalmasabb tere. Ezen a téren álltam déli 12 óra előtt, és vártam, milyen lesz a három perces néma tüntetés Magyarország eltiprása ellen. Néztem a száguldó autókat. Száguldanak, emberek rohannak bennük a munkájuk után. És a gyalogosok, akik mindig türelmetlenek, ha a rendőr nem nyitja meg idején az úttestet előttük, és a villamosra várók, akik szidják a közműveket, ha nem jön percenként villamos, mit fognak szólni. Lesz három percük, hogy Magyarországra gondoljanak. 12 órakor a rendőr az órájára nézett. Valahol hangszóró szólalt meg, Magyarország, tiltakozásul az autók megálltak. Üres lett az útkereszteződés, de a gyalogosok nem használták ki a kínálkozó alkalmat. Álltak, nem szóltak. És akkor a férfiak egymás után levették a kalapjukat, és az asszonyok összekulcsolták a kezüket. Ezt nem határozta el előre senki. A müncheniek imádkoztak. Csend volt. Három perc múlva, amikor a rendőr a sípjába fújt, akkor hallottam az első halk megjegyzéseket a tömegből. Milyen hosszú három perc - mondta egy férfi. És milyen hosszú három nap, ha valahol segítségre várnak - válaszolt egy női hang. A gyalogosok lassan, határozatlanul megindultak. A nők szemében könny, a férfiak arcán tanácstalan düh. Idegen emberek gondterhelten, szégyenkezve néztek egymás szemébe. Egy fiatalember - egyedül volt, nem tudom kinek szánta - hangosan kifakadt: "És én nem tehetek semmit!". Hangszórós autó fordult be a térre: "Este tiltakozó tüntetés! Magyarország! A diákok mindenkit felszólítanak!" Negyedóráig tartott, amíg kikerültem a belváros forgatagából. Sehol egy mosolygás, sehol egy jó kedvű szó. Komoly, elgondolkozó, gyászoló arcok. Három perc csend, három perc imádság. A fegyverek nem hallgattak el tőle. Az orosz páncélosok sem tűntek el tőle, de hát minek van hatalma ezen a világon, ha nem az imádságnak, és a felebaráti szeretetnek, az együttérzésnek? Nehéz. Ez után a néhány nap után nehéz az ima és a szolidaritás erejében bízni. De lehet. Örülök, hogy láttam a müncheniek és mögöttük a világ lelkét ma délben. Ez a lélek több mint néhány kormányjegyzék és nyilatkozat. És végső fokon hiszem, erősebb is.