00:00 | 00:00 |
A műsor leirata
Gallicus rovatát, a Reflektort közvetítjük! A szovjet kettős arculatáról szól mai Reflektorunk.
Szignál
Ámbár olyan tragédiát írunk, amilyet nem írtunk századokon át, ámbár "túl zenén, túl síp-dobon, riadó kürtön át, ezrek éneklik hangosan a vértanúk dalát", szinte-szinte elmosolyodtunk, gyengéd hajadonként elpirultunk és meghatódtunk, amikor a győri szovjet katonai parancsnok nyilatkozatát hallottuk a forradalom rádiójában. Mert valóban, szívszorító és könnyfakasztó nyilatkozat ez. Azzal kezdi, hogy jogosnak tartják a magyar nép szabadságharcát a zsarnoksággal szemben, ezért nem is avatkozhatnak bele belső ügyeinkben. Különben is mély barátság szövődött az együtt élő szovjet és magyar emberek között. Asszony az asszonnyal, gyermek a gyermekkel, segítik és istápolják egymást, csupa idill és összhang, megértés és kölcsönös áldozat a kapcsolatuk. Ezrek éneklik hangosan a vértanúk dalát, de e szárnyaló üzenetet hallván, és e mellett más vidéki szovjet parancsnokok nem kevésbé magasztos vallomásai már-már elöntötte arcunkat a megrendülés lángpírja. De azután eszünkbe jutott, hogy 142 kilométerrel keletebbre a Duna-parti magyar metropolisban ugyanazok a szovjet emberek, akik Győrött, Szombathelyen és más vidéki városokban lírai remekműveket címeznek meg a szabadságharc hőseinek, akik utolérhetetlen gráciával hajolnak meg hölgyeink előtt, és szláv elérzékenyüléssel tejecskét, meg kenyerecskét nyújtanak gyermekeinknek, mondjuk ugyanezek a szovjet emberek Budapesten másfajta arculatot mutatnak. "Fegyver csörög, haló hörög, a nap vértóba száll." Az Országház téren, mondják a hazánkbéli utasok, békés tömeg gyülemlett egybe, nem kis részben asszonyok és gyermekek, nem volt fegyverük, csak annak az emlékiratnak ünnepi kíséretét képezték, amely megfogalmazta a siralmas illetékesek számára, mit akar a magyar nemzet. Mégis a szovjet emberek, akiket távolabbi provinciáinkban oly keresztényi érzelmek hatnak át, megindultak acélszörnyetegeikkel, és a hernyótalpak alatt ott maradtak a véres aszfalton azok a magyar anyák és magyar csecsemők, akiket Győrött tejecskével, meg kenyerecskével vendégelnek; ott maradtak százan, kétszázan, vagy háromszázan, nem tudjuk mennyien. Más helyeken, ezt már nem sápadt utasok mesélik el, akik többé-kevésbé mindig bizonytalanok, mert élményeiket az emóciók hatása alatt esetleg túlhajtják. Hanem a forradalom rádiói közlik, amelyek föltétlen megbízhatók, hiszen munkások és ifjak kezében vannak, és vallomásuknak szemtanúi hitelessége van! Szóval más helyütt új életre kelnek 1945-ös élményeink. A horda ismét végigtapos lányainkon és anyáinkon, a durva hím ösztönök szabad vadász területének tekintvén hazánkat. Azt mondják, a vidéki orosz garnizon parancsnokok, hogy a magyar nép szabadságharcát jogosnak tekintik a zsarnoksággal szemben, és ezért nem avatkoznak, nem is avatkozhatnak be a tragédiába. De ez esetben mit jelent, hogy "vérszagra gyűl az éji vad" Pest-Budán? Talán a főváros népe nem a zsarnokság ellen kelt fel? És nem jogosan kelt fel? Az imént a budapesti rádión keresztül izenetet küldöttek a Kilián György laktanya körzetében harcoló forradalmároknak. Ez az üzenet így kezdődik: "Az a két parlamenter beszél, aki egy órája járt köztetek. Válaszotokat átadtuk a szovjet és magyar parancsnokoknak. Feltételeiteket elfogadhatatlannak tartják. Ha leteszitek fegyvereiteket, teljes amnesztiát kaptok, és szabadon hazatérhettek otthonaitokba."
Megértettük ezt? A Kilián György Laktanya hősei, akik immáron öt napja állják a tornát a vörös világhatalom légióival, és pesti cselédeik államvédelmi hóhéraival szemben, elvonulhatnának, hazatérhetnének. Tehát nem ez a probléma. Nem magukkal törődnek, nem magukra gondolnak, még családjukra sem, mit nekem asszony és gyerek, a hon és a nemzet sorskérdései foglalkoztatják őket, mind a sírig egyedül. Mik ezek a sorskérdések? Tudjuk mindannyian. Hogy pusztuljanak a lakájok, akik történelmünk legnagyobb árulásával a népre zúdították az idegen fergeteget. Hogy kapjuk vissza függetlenségünket, és önnön akaratunk szerint dönthessünk saját létünkről. De a szovjet parancsnok a feltételeket elfogadhatatlannak tartja. Inkább lemészárolja őket, legázolja az asszonyokat és gyermekeket is, de az Akadémia utcát ne érintse senki. Mit jelent hát, hogy ugyanekkor Győrött és Szombathelyen a meghatottságtól reszkető szónoklatokat szerkesztenek Moszkva dandárnokai. Szent küzdelemnek nyilvánítják szabadságharcunkat, és keblünkre borulnak, keblükre ölelnek. Miféle két hang ez, két arc ez, két kéz ez? Az egyikről tej csurog, a másikról vér csurog? Ha a győri városparancsnok azt hirdeti, hogy igazságunkért és kenyerünkért hozunk történelmi áldozatot, akkor miért az ezernyi tetem fővárosunk utcáin? Miért lángolnak házaink? Miért szabja meg Budapesten a szovjet tábornok, hogy mennyi a jogunk? Ki az országáruló urunk, mit akarhatunk, és mit nem akarhatunk? És ha a magyar vidéken a kisebb szovjet garnizonok környékén a legjobb magyarok szabadságküzdelme zajlik a legbitangabb despotizmus ellen, akkor miért írja a moszkvai Pravda mai vezércikkében, hogy a fasiszta csőcselék, az alvilág lázadt föl a nép uralmának megdöntésére? Hogy miért? Gondoljuk a válasz alig kétséges a nemzet számára. Mert amikor megindultak ellenünk, úgy gondolták, afféle sétakocsizásról van szó, gyarmati büntető hadjáratról. A magyar az az ember, aki a pofont kapja. S nem számoltak azzal, hogy esetleg a magyar az az ember, aki a pofont adja. Ezért van két arcuk, két hangjuk és két kezük. Az egyik a tejtől csurog, a másik a vértől csurog. Ahol nem futja az erejükből, ott csatlakoznak, ölelkeznek és fegyverszüneteznek, hogy könnyebben számolhassanak le a Kilián György laktanya halhatatlan katonáival, és a főváros már nem is nagyszerű, hanem már hihetetlen ellenállásával. E mellett időt akarnak nyerni, hogy felkészülhessenek, és úgy tapodják le a magyar szabadságot, ahogy Victor Hugo jellemezte a poltronok bátorságát: "Lutter sane péril et vaincre sans gloire". Harcolni veszély nélkül és győzni dicsőség nélkül. Ezért csurog a vér a budapesti kezeken, és ezért csurog a tejecske a győri kezeken, meg a szombathelyi kezeken. Tüzet szüntess! - mondják édes és reszketeg mosollyal, de a forradalmárok nem felejthetik, hogy ezek a garnizon parancsnoki ölelkezések nem kötik sem a legfőbb szovjet hadvezetést, se a szovjet kormányzatot, és nem nyújtanak személyi biztonságot a szabadságharc katonáinak sem. Taktikáról van szó, az idő hasznosításáról, hogy megosszák a magyar erőket, és könnyebben végezhessenek velük. De ezek az erők maguk is hasznosítani fogják majd ezt az időt. És hasznosítani fogja a szabad világ is, amely mind szenvedélyesebben és mind több csudálattal eltöltve veti tekintetét hazánk felé. Ama haza felé, amely még bilincseiben is vállalta azt a mártíriumot, hogy ne csak saját szabadságának, de egész emberiség szabadságának halhatatlan hérosza legyen.
Szignál
Gallicus rovatát, a Reflektort közvetítettük. Reflektorunk a szovjet kettős arculatáról szólt.
Itt a Szabad Európa Rádiója, a Szabad Magyarország Hangja!
Szignál
Ámbár olyan tragédiát írunk, amilyet nem írtunk századokon át, ámbár "túl zenén, túl síp-dobon, riadó kürtön át, ezrek éneklik hangosan a vértanúk dalát", szinte-szinte elmosolyodtunk, gyengéd hajadonként elpirultunk és meghatódtunk, amikor a győri szovjet katonai parancsnok nyilatkozatát hallottuk a forradalom rádiójában. Mert valóban, szívszorító és könnyfakasztó nyilatkozat ez. Azzal kezdi, hogy jogosnak tartják a magyar nép szabadságharcát a zsarnoksággal szemben, ezért nem is avatkozhatnak bele belső ügyeinkben. Különben is mély barátság szövődött az együtt élő szovjet és magyar emberek között. Asszony az asszonnyal, gyermek a gyermekkel, segítik és istápolják egymást, csupa idill és összhang, megértés és kölcsönös áldozat a kapcsolatuk. Ezrek éneklik hangosan a vértanúk dalát, de e szárnyaló üzenetet hallván, és e mellett más vidéki szovjet parancsnokok nem kevésbé magasztos vallomásai már-már elöntötte arcunkat a megrendülés lángpírja. De azután eszünkbe jutott, hogy 142 kilométerrel keletebbre a Duna-parti magyar metropolisban ugyanazok a szovjet emberek, akik Győrött, Szombathelyen és más vidéki városokban lírai remekműveket címeznek meg a szabadságharc hőseinek, akik utolérhetetlen gráciával hajolnak meg hölgyeink előtt, és szláv elérzékenyüléssel tejecskét, meg kenyerecskét nyújtanak gyermekeinknek, mondjuk ugyanezek a szovjet emberek Budapesten másfajta arculatot mutatnak. "Fegyver csörög, haló hörög, a nap vértóba száll." Az Országház téren, mondják a hazánkbéli utasok, békés tömeg gyülemlett egybe, nem kis részben asszonyok és gyermekek, nem volt fegyverük, csak annak az emlékiratnak ünnepi kíséretét képezték, amely megfogalmazta a siralmas illetékesek számára, mit akar a magyar nemzet. Mégis a szovjet emberek, akiket távolabbi provinciáinkban oly keresztényi érzelmek hatnak át, megindultak acélszörnyetegeikkel, és a hernyótalpak alatt ott maradtak a véres aszfalton azok a magyar anyák és magyar csecsemők, akiket Győrött tejecskével, meg kenyerecskével vendégelnek; ott maradtak százan, kétszázan, vagy háromszázan, nem tudjuk mennyien. Más helyeken, ezt már nem sápadt utasok mesélik el, akik többé-kevésbé mindig bizonytalanok, mert élményeiket az emóciók hatása alatt esetleg túlhajtják. Hanem a forradalom rádiói közlik, amelyek föltétlen megbízhatók, hiszen munkások és ifjak kezében vannak, és vallomásuknak szemtanúi hitelessége van! Szóval más helyütt új életre kelnek 1945-ös élményeink. A horda ismét végigtapos lányainkon és anyáinkon, a durva hím ösztönök szabad vadász területének tekintvén hazánkat. Azt mondják, a vidéki orosz garnizon parancsnokok, hogy a magyar nép szabadságharcát jogosnak tekintik a zsarnoksággal szemben, és ezért nem avatkoznak, nem is avatkozhatnak be a tragédiába. De ez esetben mit jelent, hogy "vérszagra gyűl az éji vad" Pest-Budán? Talán a főváros népe nem a zsarnokság ellen kelt fel? És nem jogosan kelt fel? Az imént a budapesti rádión keresztül izenetet küldöttek a Kilián György laktanya körzetében harcoló forradalmároknak. Ez az üzenet így kezdődik: "Az a két parlamenter beszél, aki egy órája járt köztetek. Válaszotokat átadtuk a szovjet és magyar parancsnokoknak. Feltételeiteket elfogadhatatlannak tartják. Ha leteszitek fegyvereiteket, teljes amnesztiát kaptok, és szabadon hazatérhettek otthonaitokba."
Megértettük ezt? A Kilián György Laktanya hősei, akik immáron öt napja állják a tornát a vörös világhatalom légióival, és pesti cselédeik államvédelmi hóhéraival szemben, elvonulhatnának, hazatérhetnének. Tehát nem ez a probléma. Nem magukkal törődnek, nem magukra gondolnak, még családjukra sem, mit nekem asszony és gyerek, a hon és a nemzet sorskérdései foglalkoztatják őket, mind a sírig egyedül. Mik ezek a sorskérdések? Tudjuk mindannyian. Hogy pusztuljanak a lakájok, akik történelmünk legnagyobb árulásával a népre zúdították az idegen fergeteget. Hogy kapjuk vissza függetlenségünket, és önnön akaratunk szerint dönthessünk saját létünkről. De a szovjet parancsnok a feltételeket elfogadhatatlannak tartja. Inkább lemészárolja őket, legázolja az asszonyokat és gyermekeket is, de az Akadémia utcát ne érintse senki. Mit jelent hát, hogy ugyanekkor Győrött és Szombathelyen a meghatottságtól reszkető szónoklatokat szerkesztenek Moszkva dandárnokai. Szent küzdelemnek nyilvánítják szabadságharcunkat, és keblünkre borulnak, keblükre ölelnek. Miféle két hang ez, két arc ez, két kéz ez? Az egyikről tej csurog, a másikról vér csurog? Ha a győri városparancsnok azt hirdeti, hogy igazságunkért és kenyerünkért hozunk történelmi áldozatot, akkor miért az ezernyi tetem fővárosunk utcáin? Miért lángolnak házaink? Miért szabja meg Budapesten a szovjet tábornok, hogy mennyi a jogunk? Ki az országáruló urunk, mit akarhatunk, és mit nem akarhatunk? És ha a magyar vidéken a kisebb szovjet garnizonok környékén a legjobb magyarok szabadságküzdelme zajlik a legbitangabb despotizmus ellen, akkor miért írja a moszkvai Pravda mai vezércikkében, hogy a fasiszta csőcselék, az alvilág lázadt föl a nép uralmának megdöntésére? Hogy miért? Gondoljuk a válasz alig kétséges a nemzet számára. Mert amikor megindultak ellenünk, úgy gondolták, afféle sétakocsizásról van szó, gyarmati büntető hadjáratról. A magyar az az ember, aki a pofont kapja. S nem számoltak azzal, hogy esetleg a magyar az az ember, aki a pofont adja. Ezért van két arcuk, két hangjuk és két kezük. Az egyik a tejtől csurog, a másik a vértől csurog. Ahol nem futja az erejükből, ott csatlakoznak, ölelkeznek és fegyverszüneteznek, hogy könnyebben számolhassanak le a Kilián György laktanya halhatatlan katonáival, és a főváros már nem is nagyszerű, hanem már hihetetlen ellenállásával. E mellett időt akarnak nyerni, hogy felkészülhessenek, és úgy tapodják le a magyar szabadságot, ahogy Victor Hugo jellemezte a poltronok bátorságát: "Lutter sane péril et vaincre sans gloire". Harcolni veszély nélkül és győzni dicsőség nélkül. Ezért csurog a vér a budapesti kezeken, és ezért csurog a tejecske a győri kezeken, meg a szombathelyi kezeken. Tüzet szüntess! - mondják édes és reszketeg mosollyal, de a forradalmárok nem felejthetik, hogy ezek a garnizon parancsnoki ölelkezések nem kötik sem a legfőbb szovjet hadvezetést, se a szovjet kormányzatot, és nem nyújtanak személyi biztonságot a szabadságharc katonáinak sem. Taktikáról van szó, az idő hasznosításáról, hogy megosszák a magyar erőket, és könnyebben végezhessenek velük. De ezek az erők maguk is hasznosítani fogják majd ezt az időt. És hasznosítani fogja a szabad világ is, amely mind szenvedélyesebben és mind több csudálattal eltöltve veti tekintetét hazánk felé. Ama haza felé, amely még bilincseiben is vállalta azt a mártíriumot, hogy ne csak saját szabadságának, de egész emberiség szabadságának halhatatlan hérosza legyen.
Szignál
Gallicus rovatát, a Reflektort közvetítettük. Reflektorunk a szovjet kettős arculatáról szólt.
Itt a Szabad Európa Rádiója, a Szabad Magyarország Hangja!
Információk
Adásba került | 1956-10-28 14:10 |
Hossz | 0:09:03 |
Cím | Reflektor |
Műsorkategória | Kommentár |
Ismétlések |
1956-10-28 14:10 |
Szerkesztő | Mikes Imre |