Reflektor

Gallicus rovatát, a Reflektort közvetítjük. Ki a felelős? Ezt a kérdést veti fel mai Reflektorunk.

Szignál

Vajon miért hullottak, hol hullottak ezen a tragikus és magasztos, a magyar történelem örök századaira szóló október 24-én az első életek? A hírek szövevényét még nem tudjuk áttekinteni, nem is tudhatjuk áttekinteni, mert a jelentéseken ezer szállal húzódik keresztül a térdig vérben gázoló budapesti hatalom számolhatatlan hamisítása, agyafúrt torzítása és elszánt hazugsága. Mégis, miért hullottak, hol hullottak az első életek? Hitelt kell adnunk annak az értesülésnek, hogy a nyolcméteres bronz-Sztálin talapzatánál, amikor a honszerelmétől és szabadságától megittasult magyarok le akarták dönteni a georgiai Nérót kihívó, arcpirító magasságából. Tíz éven át azért szenvedte az igát, azért nyögte az államrendszerré intézményesített inkvizíciót a nemzet, mert e szobor élő eredetije bálvány volt. Most azért hullatta fiai vérét, mert egy történelmi pillanatra boldog fellélegzéssel hinni akarta, hogy többé nem bálvány. Mily szárnyaló szavakat találtak a XX. kongresszus szelleméről, a népek egyenrangúságáról, az ország függetlenségéről és az ember jogairól az állítólag megtérő despoták. De amikor a nép, minden borzadállyal el akarta távolítani magától a vörös tiránnus emlékét, sortüzet vezényeltek és az ifjú magyarok vére megfestette a pesti aszfaltot. Kell-e ennél vérforralóbb tanúság arra, miféle szabadságot, miféle szuverenitást szántak a hon és a nép számára a díszsírhelyes bűnbánók.
Miért hullottak el és hányan hullottak el? Erre sem válaszolhatunk még. A szovjet szuronnyal visszafoglalt rádió mikrofonja gyors egymásutánban ontja a híreket, hogy itt adta meg magát egy csoport, ott hódolt meg egy lázadó osztag, emitt vonultak el a felkelők, amott tűztek ki fehér lobogót. De miután mindenkit és mindenhol meghódoltattak, bejelentik, hogy lökhajtásos repülőgépek, természetesen szovjet repülőgépek, jelentek meg a főváros légiterében. Mily elsodró lendülettel törhetett utat az elnyomott és kiszipolyozott népmilliók szenvedélye, ha a vörös önkényhatalomnak egész hadiképességét szárazföldön és levegőben egyaránt mozgósítani kellett a szabadságküzdelem jobbadán fegyvertelen hősei ellen. Nem tudhatjuk hányan áldozták életüket, de azt kell hinnünk, hogy október 6. mellett október 24. is örök gyászkerettel vonul be a magyar évkönyvekbe. Örök gyászkerettel és örök gyűlölettel. Mert 1848 és 1849 ismétlődött ezen az októberen. Nemcsak fiaink áldozatában, hanem a zsarnokság árulásában is. De a szabadságharc idején az orosz bajonetteket legalább az ellenség hívta be szabad prédára és mészárlásra. És ez az ellenség nem adta ki napi parancsban, hogy hajtsunk főt a martalócok előtt és csókoljuk meg pikáikat. Míg most azok, akik Moszkva bajonettjeit rászabadították a szabadság bajnokaira, teleszájú hazafiak, amilyenek nem is voltak históriánkban, hangos és tüntető magyarok, elsápad mellettük Széchenyi és Kossuth honszerelme. Fogadjátok szeretettel barátainkat és szövetségeseinket, kiáltják az apák és anyák felé, akiknek gyermekét ledöfte ma és döfi még most is e barát és szövetséges handzsára. Világos után Paskievics azt jelentette urának, hogy Magyarország felséged lábai előtt hever. De Magyarország nem hevert a felség lábainál. Éppen véráldozatából, az aradi mártírok életével táplált történelmi humuszából hajtott ki szabadságának pálmája. Ezt akarná most jelenteni a vörös Paskievics is a XX. kongresszus szellemének glóriájával ékített urának? Tévedni fog, miként elődje. Nem tudjuk hányan estek el, de tudjuk, hogy nem estek el hiába.
A nagy tragédiának még csak az első jelenését éljük. De már most is felvetődik a kérdés, amit a történelem fel fog vetni mindig újból és újból, hogy ki a felelős mindezért, ki felelős azért, hogy a nép csak szabadságot kért és sortüzet kapott. Csak több kenyeret követelt, és több halál volt a válasz. Ki felel azért, hogy 11 évvel a háború befejezése és 8 esztendővel a békeszerződés aláírása után az idegen horda kénye-kedvére, sőt honi kérelem alapján tizedelheti sorainkat, taposhatja sárba akaratunkat, végezhet legjobbjainkkal, mintha veszett ebek lennének. Ki a felelős? Gerő Ernő vagy Hegedüs András? Nagy Imre vagy tán maguk nemes barátaink és szövetségeseink, akik esetleg elindultak a vidám vadászatra, mielőtt felkérték volna őket? Lehet, hogy nem mindegyiket terheli ez a felelősség, vagy valamennyit terheli együttesen és oszthatatlanul. E pillanatban nem tudjuk még, mit válaszoljunk, és hogyan válaszoljunk ezekre a kérdésekre. De azt tudjuk, hogy amikor a vörös dandárok útnak indultak a lengyel szabadságmozgalom vérbefojtására, megtorpantak és vissza kellett fordulniok, mert Varsóban nem invitálta őket senki. A kormányhatalom a nép mellett és nem a nép ellen döntött, mert végső fokon a nemzet szolgálóinak és nem Moszkva szolgáinak vallották magukat. Ki állapíthatná meg ez első, apokaliptikus percekben a felelősség megoszlását és mértékét? Ám bizonyos, hogy árulás történt, olyan árulás, amelynek nincs párja vihar dúlt századéveinkben, olyan árulás, hogy visszavonhatatlanul halott a nemzet számára még az is, aki talán csak a nevét adta ehhez a rémdrámához. Ez a rendszer, amely vámpírként élődik testünkön és lelkünkön, végérvényesen ítélt maga fölött. A verdiktet nem is a népmilliók hirdetik ki, kihirdeti ő, enmaga ellen és megfellebbezhetetlenül. Ezek a vörös Herostratesek, enyhítendő cselekedetük súlyát, jogi igazolást keresnek tettükre. Azt mondják, a szovjet bajonetteket a Varsói Szerződés alapján szabadították rá a felkelő országra. Mintha ugyan létezhetnék olyan paragrafus, olyan kötés, olyan jog, amely szabad prédává dobhatná oda a honfiúi életeket. De még e formaszerű önigazolási kísérletük is perfid és hazug. Mert a Varsói Szerződés nem megengedi, éppen ellenkezőleg, megtiltja azt, hogy valamely nemzet idegen öklök, idegen szuronyok prédájává válhassék. Íme, a paktum nyolcadik cikkelye: "A szerződő felek kijelentik, hogy a barátság és együttműködés szellemében függetlenségük és szuverenitásuk kölcsönös tiszteletben tartásának és az egymás belügyeibe való be nem avatkozásnak elveit követve fognak cselekedni."
Ez a szavaiban oly nemesül csengő megállapodás volna az árulás és mészárlás jogalapja? A függetlenség és a szuverenitás ideáljai hatalmaznák fel az Akadémia utcai patriótákat arra, hogy szovjet késsel üttessék át a magyar kebleket? De még ha a varsói egyezmény tényleg fölhatalmazná, sőt egyenesen kötelezné őket arra, hogy adott esetben és adott pillanatban rohamra vezényeljék saját népük ellen az idegen fegyvert, ez a vezényszó és ez a roham még akkor is Herostratesekké bélyegezte volna őket. Mert minden parancson túl, van egy mindennél szentebb, mindennél érvényesebb parancs, a haza parancsa. Azé a hazáé, amelyet e halhatatlan október 24-e felelősei nem ismernek, amelyhez semmi közük és semmi tartozásuk, és ezért oly nyomorultul árulják el, oly bitangul szolgáltatják ki, mint ahogyan a náluknál sokkal csendesebb, de igaz magyarok ma meghaltak érte.

Szignál

Gallicus rovatát, a Reflektort közvetítettük.
Itt a Szabad Európa Rádiója, a Szabad Magyarország Hangja!