Reflektor

Gallicus rovatát, a Reflektort közvetítjük. A pártfőtitkár és a miniszterelnök. Íme, Reflektorunk témája.

Szignál

"Küzdést kívánok, diszharmóniát, mely új világot szül, s új életet ád!" - mondja Lucifer, Az ember tragédiájában. Mondja, és rosszul mondja. Mert küzdelem és diszharmónia, káosz és gyűlölet tán sosem volt annyi, mint amennyi az Akadémia utca egymást vádoló, egymást döntögető urai között ez apokaliptikus órákban viharzik. De új világ és új élet nem születik bőszültségükből és megbomlásukból, legalábbis nem születik általuk és miattuk. Ezt bizonyítja az a két beszéd is, amelyet Kádár János, a frissen avatott pártfőtitkár, és Nagy Imre, a redivivált miniszterelnök intézett a nemzethez. Amely egyébként nem nagy figyelemmel hallgathatta őket, mert némileg elfoglalja vérének hullatása. Egy kis szabadságért és egy falatnyi kenyérért. Ezt pedig a szűzbeszédek nem nyújtottak neki. Csak szavakat. Nem is telített szavakat, egészen üres, szívszorítóan kongó szavakat. Nehéz lenne velük az anyák gyászát, az árvák könnyét elmulasztani.
Tekintsük csak! A déli órákban bejelentették, hogy a párt Politikai Bizottsága felmentette Gerő Ernőt az első titkári tisztség alól. Röviddel ezután közölték, hogy a rádió közvetíti Kádár János és Nagy Imre szónoklatát. De ez a szónoklat vészesen késedelmeskedett. Percről-percre és óráról-órára. Alapjában megérhető vártatás. Elvégre, amiről az ezer sebből vérző népnek számot kellett adniok, nem kis dolog. Mindenekfölött arról, hogy az immár második évtizedét taposó békében az idegen szuronyosokat ki szabadította rá a magyar életekre, cafattá tépvén még amúgy is csak szóbeli nemzeti függetlenségünk látszatát is. Döntő kérdés ez, különösként egy rövid héttel azután, hogy Varsóban a lengyel tömegek és a közhatalom egysége visszafordította útjukon a vörös divíziókat, amelyeket egyébként senki sem kért arra, hogy egyáltalában útnak induljanak. Nem, nem kért senki. Pedig Varsóban is van párt, van Központi Vezetőség és van Politikai Bizottság, és e vezetőségben meg bizottságban olyanok, akik moszkvai emlőn szívták az erkölcsi, kormányzási, eszmei tejet. De olyan elszánt, olyan elvetemedett nem akadt közöttük, aki a lengyel nép sóvár szabadságvágyát, emberi és polgári igényeit idegen sortüzekkel, portyázó páncélszörnyetegekkel fojtatta volna vérbe. Ha pedig akadt, ha pedig akadt volna ilyen, ezt Varsó, nemcsak a varsói nép, de a varsói párt is kivetette magából. Ha tehát az új főtitkár és az új kormányelnök késedelmeskedett a mikrofon előtt, ezt meg lehetett érteni. Elvégre felelniök kellett arról, kit terhel a felelősség egy ezredév kétségtelenül legnagyobb árulásáért, kit terhel a felelősség a halottakért, kit az összerombolt gépekért, Széchenyi lángba borított múzeumáért, kit azért, hogy a nemzet rajongva szabadságot kért, és gyilkos golyót kapott. Kenyeret követelt, és sortűz volt a válasz. Ezen felül be kellett volna számolniuk arról is, miért bukott meg Gerő Ernő, milyen előzmények után és milyen körülmények között pusztult végre ez a Herostrates a magyar élet éléről, és ha pusztult, miért pusztult csak most, és miként fog felelni számtalan, mérhetetlen bűnéért?
De a vártatás és a várakozás felesleges volt, mert az új főtitkár szónoklata akár el sem hangzott volna. Egyetlen szó, egyetlen hang nem volt benne, még utalásszerűen sem arra, hogy elődje, mint távozott, miért távozott, miként bűnhődik? Ez az előd kedd esti beszédével, amelyről nem is tudjuk, hogy hihetetlenül ostoba volt-e vagy hihetetlenül perfid, de bármelyik volt is, mindenesetre kirobbantotta a tragédiát, és gyászba borította a hont, végtelen felelősséggel tartozik a magyar népnek. De az utód még a nevét sem említette, mintha nem is lett volna, mintha nem is hatott és nem is pusztított volna. Miért akkor a szónoklat? Ezeket a pufogó mondatokat, amelyek nem kínáltak semmit a torlaszokon küzdő népnek, elmondhatta volna Gerő Ernő is. Ha csak ennyi az egész, felesleges volt a főtitkári csere. Igaz, volt a szónoklatnak pozitív része is. Már tudniillik az a negatívum, mert még a pozitívum is negatívumban fejeződött ki, hogy a szovjet hordák ránk szabadítását a pártvezetőség teljes egységben határozta el, mert úgy ítélte, hogy a felkelést minden lehetséges eszközzel - pontosan így mondotta - minden lehetséges eszközzel vissza kell verni. Tehát ha másképpen nem megy, és másképpen valóban nem megy, szovjet bajonettekkel is. Szóval az egész vezetőség. Nagy körre terjesztették ki, hiszen ez a vezetőség sok tagból áll, nagy körre, hogy alaposan megoszoljék. Gyermeteg furfang, mert ezt a felelősséget a maga óriási súlyában nem lehet annyifelé osztani, hogy minden darabja külön-külön, legyen bár mégoly mikroszkopikus, ne nyomja agyon azt, akinek hordoznia kell.
Ugyanilyen tartalmatlan és idegen volt, mintha nem is élne a mai időkben, és képtelen volna felfogni a tragédiát, amely a nemzeti színen zajlik, az új miniszterelnök megszólamlása is. Eddig azt hihettük és talán azt is remélhettük volna, hogy ahhoz a mészárláshoz, amelyet rászabadítottak a magyar szabadságküzdelemre, kevés köze van csupán, nevével inkább visszaéltek, szerepét misztifikálták. De nem, egyáltalában nem. A szovjet beavatkozást szocialista rendünk létérdeke tette szükségessé, és majd véget ér, ha a rend helyreállt - mondotta. Tehát szocialista rendünk, amely különben se nem szocialista, se nem rend, hanem fasizmus és káosz. Azért kell a magyar ifjúságnak, a magyar proletariátusnak a vörös csizma alatt pusztulnia, mert szocialista rendünk, vagyis az Akadémia utca létérdeke ezt szükségessé tette. Így hangzott a beszéd. Felvilágosításnak értéktelen, hiszen tudtuk és az egész ország tudta, miről van szó. De vallomásnak értékes. Fekete-fehéren, letagadhatatlanul.
Amint értékes e vallomásnak az a része is, hogy majd a szabadságharc leverettetése után nagyszerű programmal jön a kormány. Az a része is, hogy a leverettetés után ez a kormány tárgyalásokat kezd Moszkvával a két ország kölcsönös egyenjogúságáról és függetlenségéről. Mi több, a dráma után igyekezni fog a megszálló csapatokat elvonultatni az országból. Mindent csak után. De miért után, és miért nem előtt? Ha pedig már nem előtt, akkor miért nem azonnal, hogy végül megszűnhessék az életek és javak omlása, romlása? Ők maguk voltak kénytelenek elismerni, a főtitkár meg a kormányfő, hogy nem bitangok és nem banditák, hanem ifjak, munkások, katonák állanak kinn a véres vártán. Tehát maga a nép, színe-java a nemzetnek. Miért hát akkor ez üres szavak e tragikus percekben? Ha a nép harcol, ha a nép követel és áldozza életét, mit jelent ez a sok "után", mit jelent kenyér helyett a szurony, mit jelent jog helyett a sortűz? Az ellenforradalmi bandákat lényegében felszámoltuk - ezt jelentették már ötször is. És mégis, e felszámolt bandákkal szemben, minden szovjet horda és minden robogó páncélszörnyeteg ellenére lépésről lépésre, pillanatról pillanatra hátrálnak. 48 óra alatt mily messze szorította vissza a nép, a fegyvertelen nép a fegyveres despotizmust! Ugyan mi lesz, ha e népnek erejéből még más 48 órákra is futja?

Szignál

Gallicus rovatát, a Reflektort közvetítettük.
Itt a Szabad Európa Rádiója, a Szabad Magyarország Hangja!