Katonapolitikai negyedóra

Szignál

Katonapolitikai negyedóránkat hallják. Munkatársunk Bell ezredes, mai műsorunkban a szovjet csatlós államok belső átalakulási folyamatának, a katonai erőviszonyokra, a világ stratégiai helyzetre való közvetett és közvetlen befolyását vizsgálja.

A legutóbbi évtized alatt megszoktuk már, hogy a szovjet katonai és gazdasági ellenőrzése alatt élő rab országok közvéleménye a világpolitikai eseményeit ugyanazon szempont alapján mérlegeli: reményt nyújt-e a helyzet alakulása ahhoz, hogy a szabad nemzetek együttes erőfeszítése visszaszorítsa a moszkvai impériumot saját természetes határai mögé? Mikor és hogyan érhető el, hogy a közép-európai országok népei azt az életformát éljék, amelyet maguk választanak? Sztálin halálával mindenki drámai és kedvező fordulatokat várt, de a bizakodás csak részben nyert igazolást. Hruscsov, a Kreml új politikai iránytűje megnyitotta az olvadásnak nevezett enyhébb politika időszakát, de ez az olvadás meglazította a szovjet befolyási térséget övező nyugati védelmi rendszereket is, elhitetvén közvéleményükkel a veszedelem enyhülését. Az atomfegyverek természetében rejtőző általánosan fenyegető lehetőségek csökkentették a nagyhatalmak fegyveres fellépésének valószínűségét. Ugyanakkor továbbra is valószínűtlennek tűnt, hogy a kommunista elnyomás alatt élők saját maguk, belülről tudják felfeszíteni a szorító gyűrűt. Ilyen előzmények után jutottunk odáig, hogy egyrészt Tito egyenes vonalban növekvő befolyása a szovjet hatalmi térségben, másrészt a forradalmi méretű lengyel- és magyarországi változások a kilátások új mérlegelését indokolják. Először forgassuk vissza az események kerekét kerek tizenkét esztendővel.

Amikor '44 nyarán a kárpáti térség ellen megindult a szovjet offenzíva, a stratégiai szempontok az erdős Kárpátok karéjából a Budapest, Bécsen keresztül irányított közvetlen támadást indokolták. Ez a csapás azonnal eltörte volna Hitler gerincét, s a legrövidebben és leghatásosabban befejezte volna a háborút. Sztálin mégis másképp cselekedett. Ereje harmadát, az úgynevezett második és harmadik ukrán arcvonalat, óriási vargabetűvel délnek kanyarította, hogy előbb a Balkánt vegye birtokába. A Duna deltájának, a Dardanellák felé vezető útnak és az Adria délnyugati partjainak közvetlen katonai kézbevételével, politikai és gazdasági ellenőrzésének megvalósításával ugyanis Sztálin valósággá formálta az orosz diplomácia Nagy Péter óta szőtt álmait. A vasfüggöny mai határai ezt a törekvést példázzák.

Ha Tito nem húzta volna keresztül a számvetést. A belgrádi marsall bátor és nagyra törő politikája egyszerre szorította vissza Moszkvát a Dardanellák irányából és az Adria partjairól. A kis albán hídfőnek nem volt semmi gyakorlati jelentősége, legfeljebb ideológiai. További terjeszkedés helyett Sztálinnak a magyar síkságon, a Bácskában és a Dunántúlon kellett meghúznia a védelmi vonalat. A vörös diktátor azonban a megváltozott helyzetben is a változatlan módszerek mellett döntött, ami természetesen nem maradhatott súlyos következmények nélkül.

A kommunista katonai gépezet kiépítése érdekeinek maradéktalanul alárendelték a szövetséges kommunista országok gazdaságát, ami az utóbbiak életszínvonalának rohamos süllyedését okozta. A kezdetleges szovjet életformáknak felsőbbséges célokként való meghirdetése a csatlós országok nagy történelmi múlttal rendelkező népeinek nemzeti öntudatát még jobban élesztette, a belső karhatalom terrorisztikus szerepe az élet minden vonalán ugyanekkor állandóan fokozta a belső ellenállást. A rendszerrel szemben való belső statikus nyomás a hónapok múlásával érezhetően erősbödött.

Csak az események mikénti alakulásától függött, hogy ez a belső statikus feszítő erő mikor válik dinamikussá és keres utat törekvései érvényesítésére. Ez okból kockázatos, az, az egyébként kecsegtető és merész játék, amellyel Sztálin halála után a Hruscsovék a nehézségek zsákutcájából kikerülni kívántak.
Nemcsak ideológiai, politikai-taktikai, de katonapolitikai szempontból is érthető volt, hogy Hruscsov először Titóval próbált egyezkedni. A balkáni tömb, amely végeredményben a kis-ázsiai térségben állomásozó amerikai hajóhad és légiflották révén kapta stratégiai súlyát és mélységét, veszedelmes közelségből oldalozta a szovjet nyitott déli szárnyát, a kaukázusi olajmezőket. A bajt Moszkva számára az okozta, hogy amikor Tito belépett a számára tágasra tárt kapun, nem engedte azt maga mögött becsukni, esze ágában sem volt felszámolni nyugati, elsősorban katonapolitikai kapcsolatait. Amikor azután a szovjet barátság őszinteségének bizonyítására azok fejét követelte és kapta, akik őt Sztálin széles háta mögül láncos kutyának becézgették, egyúttal lehetővé tette azt is, hogy az így támadt résen a rab népek belső nyomása utat keressen a szabadba. Három körülmény ugyanekkor időlegesen megbénította azt a központi erőt és karhatalmi gépezetet, amely eddig feszesre fogott kantárszárakkal kényszerítette a Kreml által meghatározott utakra és ütemre a csatlós kormányokat.

A jelek szerint a Kreml kollektív vezetése még egyelőre nem tudott dűlőre jutni a követendő politika és módszerek tekintetében. Nincsen világos megállapodás a Tito marsallal való együttműködés, az úgynevezett kétféle szocializmus egybehangolása, a hatalmi befolyás térbeli megosztása tekintetében. Végül jelentékenyen fékezheti a Kremlt Peking növekvően aktív ellenállása, Moszkva központosító törekvéseivel, ideológiájának mindenhatóságával szemben.

A felsorolt okokból ma lehetségesebb, mint valaha, hogy a rab népek elkeseredése, az említett belső, de egyelőre még csak statikus feszítése dinamikus eseményekké érik, hogy az események által támasztott résen fokozódó nyomással átáramló erők gátszakadást okozhatnak. Vizsgáljuk tehát ezt a szovjet számára aligha kellemes fejlődést a Kreml szemszögéből, de elsősorban Magyarországi vonatkozásaiban.

Kizárólag stratégiai szempontból Moszkva különösebb katonai hátrány nélkül kiürítheti Magyarországot és Kárpátaljára rendelheti vissza csapatait, ameddig a Duna deltája ellenőrzése alatt áll. Különösen teheti ezt akkor, ha a katonai és politikai együttműködése Csehszlovákiával és Romániával továbbra is biztosított, ha Erdély földjét tetszése szerint használhatja felvonulási területül.
Ilyen körülmények között kiürítheti országunkat, sőt azt Titóéknak engedheti át. Egyeduralma a Duna völgyében, hadműveleteinek szabadsága Bécs és Semmering irányában semmit sem változnék ezáltal, hogy az első szovjet páncélos alakulatok nem Körmend és Kőszeg, de Csap magasságában állanak. Persze, merőben más lesz a kép, ha nemcsak Prága, de Bukarest is eltávolodnak Moszkvától és a belgrádi mintájú szocializmus útjára lépnek. A varsói paktum rendszere egyszerűen elvesztené eddigi katonapolitikai értelmét. A szovjet Kárpátalján és Bukovinában továbbra is fenyegetné ugyan a Kárpátok medencéjét és a Duna völgyét, de a térséget már nem uralná. A veszett fejsze nyelét legfeljebb azzal menthetné, ha megnyeri Tito egyenrangú együttműködését. Ebben a Moszkva számára legkedvezőbb esetben is óriási méretekben lemorzsolódnék a szovjet katonai hatalom. A vezetést meg kell osztania Belgráddal. A szovjet szempontok kizárólagossága megszűnik. A Kreml olyan egyenrangú partnerhez kénytelen alkalmazkodni, akinek politikai, sőt katonapolitikai ereje éppen a nyugati kapcsolataiban rejlik. Hihető-e, hogy Tito lemond ezekről a kapcsolatokról? Aligha. Ezekből eredő előnyei sohasem voltak annyira feltűnőek, mint éppen most.

A Nyugatnak a divide et impera elv alapján szemmel láthatóan nincs kifogása az ellen, hogy Tito egy olyan dunai és balkáni tömbben kapjon vezető szerepet, amely tömb nagyobb területű és politikai súlyú, mint az, amelynek terve miatt Sztálin nyolc év előtt haragra lobbant Titoval szemben. Törökország, Görögország és Jugoszlávia NATO-hoz kapcsolódó Balkán paktumában pedig, Tito szava ma súlyosabb, mint bármikor azelőtt, éppen a másik két szövetséges ciprusi civakodásai miatt.

A kilátások tehát ezen az oldalon Belgrád számára túlságosan csábítóak ahhoz, semhogy azokért Moszkva megfelelő politikai vagy gazdasági ellenértéket adhatna. A gazdasági vonatkozások egyébként még a katonapolitikaiaknál is vigasztalanabbak lehetnek a Kreml számára, ha a rab országok demokratizálódása a megkezdett mederben tovább erősbödik.
Sem a legújabb szovjet ötéves tervhez tatozó átfegyverzés, sem az afrikai és ázsiai nemzetek megvesztegetését célzó hruscsovi politika nem folytatható, ha az nem áll a kommunista országok szoros gazdasági együttműködésének talaján. Ez a kooperáció, amelynek részleteiben legutóbb májusban a KOMEKON, a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsának értekezletén állapodtak meg Pankoban, nem törődik az érdekelt országok egyéni szempontjaival, népeik érdekeivel és jólétével, miért is megvalósítása a mögötte álló fegyveres hatalom, elsősorban a moszkvai parancsnak engedelmeskedő belső karhatalom nélkül kétségtelenül meghiúsul. Ebben a vonatkozásban valóságos hatalmi földcsuszamlásra kerülhet sor, ha a Lengyelországban és Magyarországon észlelhető jelenségek olyan méretűekké fokozódnak, hogy a kormányok a saját népeiknek, saját dolgozóiknak kárt okozó szovjet gazdasági követeléseket megtagadják. Ez a földcsuszamlás, egy másik vonatkozásban, még veszedelmesebben fenyegetheti a kommunizmus világhatalmi állását. A kommunista tömb gazdasági egységének lazulása, a KOMEKON gyengülése az egyik oldalon, a lengyel és cseh népi demokráciák függetlenségének erősbödése a másikon, Németország szovjet övezetének ideológiai és gazdasági elszigetelődését okozhatja. Mondanunk sem kell, hogy ez az elszigetelődés végzetesen megrendítheti a nyugattal amúgy is legközvetlenebbül érintkező és az egység után vágyódó német országrész kommunista kormányának helyzetét. A pankoi rendszer bukását követően megalakított német egység pedig alapjaiban felforgatná Európa katonapolitikai mérlegét. Alig elképzelhető mértékben fokozná a Nyugat politikai és gazdasági fölényét.
Ezek tehát azok a kilátások, amelyekkel a Kremlnek számolnia kell, ha a lengyel és magyar események tovább gördülnek az eddigi mederben. A szovjet hatalmi helyzetét még abban az esetben is jóvátehetetlen csapás éri, ha a csatlós országaiban egyelőre megmarad ugyan a népi demokratikusnak nevezett kommunista államforma és társadalmi berendezkedés, de a népakarat fokozottabban érvényesül, a kormányok pedig saját érdekeik elsőbbsége szerint irányíthatják országaik védelmi és külpolitikáját. A szovjet katonai hatalom a csatlós országokban és azok körül, kéz-kézben a többnyire még sztálinista irányítás alatt álló belső karhatalmi gépezettel, erőszakkal természetesen bármikor megállíthatja, és visszájára fordíthatja azt a fejlődést, amely Lengyelországban és Magyarországon a szabadabb és jobb élet megvalósítását követeli. E visszahatás fizikai lehetősége fennáll. A valószínűsége se lebecsülendő, csak éppen a hatása kétséges. Ha ilyen beavatkozásra sor kerülne, egyszerre semmivé válna, értelmét vesztené a szovjet, esztendők óta nagy gonddal táplált koegzisztenciás politikájának egésze is. A visszahatás Ázsiában, Afrikában, de főleg az atlanti nemzetek politikájában alig lenne felmérhető. A szovjet hatalmat ért kár a katonapolitikai eltolódások, valószínűleg még hátrányosabbak lennének a Kreml számára, mint azok a kilátások, amelyeket az előbbiekben vázoltunk. Az események legnagyobb, majdnem drámai jelentősége mégis az, hogy az megindított fejlődés dinamikája teljes egészében a dolgozók, a nép, a nemzet elszántságából táplálkozik. A "Segíts magadon, Isten is megsegít" mondás talán sohasem volt ennyire igaz hazánkban, mint ma. Ez azonban már több mint katonapolitika. Maga a történelem a nemzetért és a szabadságért vívott küzdelem története.

Bell ezredes katonapolitikai negyedóráját hallották.
Itt a Szabad Európa Rádiója, a Szabad Magyarország Hangja!