Katonapolitikai negyedóra

Kedves Hallgatóink! Katonapolitikai negyedóránk most következő műsorában munkatársunk, Bell ezredes megvilágítja a hősies magyar szabadságharc világpolitikai, elsősorban világstratégiai hatását.

A magyarországi kommunista rendszer megrendülésének mélyenjáró következményei két szempontból figyelemreméltóak. Elsősorban azt mutatják, hogy sok hatalomnak, elsősorban a Szovjetunió és szövetséges kormányainak érdekében áll a magyarországi fejleményeket határozott irányba terelni. Másodszor, az előbb említettből következően, kitűnik az is, hogy a szabadságharcos erőknek - eddigi katonai és politikai sikereik birtokában - milyen kockázatokra és lehetőségekre kell különösen ügyelniök. Nem szívesen használunk hangzatos, nagy szavakat, de a magyarországi október végi események jellemzésénél aligha tehetünk másképpen. Nyugodtan állíthatjuk, hogy a magyar nép elhatározása és magatartása a Duna-medence történései, még soha ennyire nem érintették a világ sorsát. Szent István kora, a muhi, vagy mohácsi csaták, a belgrádi győzelem, vagy Kossuth szabadságharca kétségtelenül fontos fejezetei Európa történetének, de csak Európáénak. Legfeljebb még Ázsia és a földközi térség egy részét érintették. Azt viszont, ami most történt hazánkban, az amerikai kontinens, Észak-Afrika, a Csendes óceán vidéke csak úgy megérzi, mint közvetlen szomszédságunk.

Vegyük először az elvont tényezőket. Igen fontos és világpolitikai méretű az a tanulság, amelyet ezen a téren szereztünk. A magyarok bebizonyították, hogy az ilyen fogalmak, mint elszántság, a nép akarata, a szabadság utáni vágy, nemzeti öntudat és hagyományok, valláserkölcsi felfogás, valóságos fizikai tényezőkké válhatnak. Olyanokká, amelyek egy hidrogénbomba robbanásához hasonlóan, egyik óráról a másikra megingathatják, módosíthatják valamely katonai világhatalom helyzetét. Az októberi szabadságharc kétségtelenül ilyen hatású volt. A Szovjetunió katonai hatalmi képlete ma merőben más, mint három hét előtt. Ennek következtében merőben más világstratégiai tervezése, politikája is. Ez a változás azután módosította a két nagy versenytárs, Washington és Moszkva egymáshoz viszonyított helyzetét. Elsősorban ez utóbbi körülménnyel magyarázható, hogy az izraeli kormány évek óta tartó huzavona után hirtelen megtámadta Egyiptomot, ami viszont azonnal kiváltotta az angol-francia katonai vállalkozást a Szuezi-csatorna térsége ellen. A budapesti felkelés eredményei nélkül ma aligha robbannának bombák a Nílus torkolatvidékén. Mindezeket világosabban látjuk, ha kissé részletesebben vesszük sorra az eseményeket.
A Le Monde című tekintélyes francia lap ezt írta keddi hírmagyarázatában.

A szovjet katonai befolyás határait a budapesti forradalom vagy ötszáz kilométerrel visszaszorította keletnek. A magyarországi radarhálózat és repülőterek elvesztése folytán ezeket a légitámaszpontokat Moszkva kénytelen a Kárpátok másik oldalára áthelyezni.

Ez a jellemzés érzékelteti ugyan a változások természetét, de egyrészt nem szabatos, másrészt csak kis részlete a lényegnek. A lényeg nem más, minthogy a Kreml kénytelen újjáépíteni egész védelmi rendszerét.
Adalbert Weinstein, a Frankfurter Allgemeine Zeitung ismert katonai szakértője szerint: "A magyar hadsereg szereplése bebizonyította, hogy adott esetben hajítófát sem ér e csatlósállamok fegyveres ereje. Megtanultuk, hogy a kommunista katonai szövetség hadrendjéből nyugodtan levonhatunk nyolcvan hadosztályt. Talán még többet, mert ha Moszkvát támadás fenyegetné, fegyveres ereje egy részét leköti a csatlós országok biztosítása."

Ez a meghatározás is csak része az egésznek, mert a katonai szövetségi rendszer revízióján kívül sutba lehet dobni a KOMIKON-t, a népi demokratikus országok tűzzel-vassal egy akolba kényszerített gazdasági együttműködését is. Magyarország kiugrása után efelől nem lehet kétség. A kommunista országok gazdasági rendszere nemcsak a szovjet ötéves terv magjának, a szovjet haderő átfegyverzésének volt lényeges része, de nélküle feje tetejére áll az a szovjet koegzisztenciás ázsiai és közép-keleti politika is, amely e politika gazdasági és ipari feladatait majdnem egészében a közép-európai kommunista szövetségesekre, igen jelentős mértékben a Magyar Népköztársaságra hárította át. Egészen bizonyos, hogy a változás kihatásait rövidesen megérezzük Dél-Ázsiában, Japánban, de elsősorban Peking magatartásában.

Magyarország kis ország, de szerepe a boltozat zárókövéhez hasonlítható. A boltív az egyik legnagyobb teherbírású szerkezeti elem, de a zárókő nélkül mit sem ér. Ha ezt eltávolítjuk, összeomlik az egész. A hasonlat túlzásnak hangzik, pedig nem az.

A Südwestdeutsche Rundfunk hírmagyarázója ezt mondotta szerdán:

"A mögött a nagy hang mögött, amellyel a kelet-német kommunista kormány Pankowban a budapesti eseményeket kísérte, a félelem rejtőzik. Ezt mutatják lázas biztonsági intézkedései. A szovjet övezet és Berlin népét, amely már egyszer megrendezte a maga június 17-éjét, nem kell figyelmeztetni a magyar példára. A leckét máris tudja. Amikor Moszkva hajlandóságot mutatott a varsói paktum módosításáról tárgyalni, meghúzta Pankow felett a lélekharangot."

Ezt érzik Bonnban is. Örülnek a magyar nép sikerének, de még inkább annak, hogy a pankowi hadállások gyengülésével Németország egyesítése mérföldes léptekkel jött közelebb. A közeljövő látóhatárán már felrajzolódik az új Közép-Európa képe. Az egységes Közép-Európáé. Ez a fejlődés ismét elsősorban a magyar eseményekre vezethető vissza.

Mielőtt azonban ezt a vonatkozást vizsgálnánk, emlékezzünk még arra, amit a közép-keleti események kapcsán a budapesti forradalom hatásáról mondottunk. Ezt a zavart felhasználva támadt Izrael Egyiptom ellen, és az izraeli támadás váltotta ki az ugrásra egyébként is készen álló angol-francia erők beavatkozását. Ez a beavatkozás természetszerűen kényelmetlen Eisenhower elnöknek. Egyrészt azért, mert egybeesik az amerikai választások legkritikusabb időpontjával, másodszor azért, mert keresztezi a közép-keleti amerikai olaj érdekeket. Így támadt a pillanatnyilag fennálló ellentét Washington és az angol-francia akciók között. Hisszük, hogy ez az ellentét nem lesz az Atlanti Szövetség kárára, és egyáltalában nem lesz hosszú életű. Van azonban egy igen jó oldala is. Hathatós lökést adott Anglia és Nyugat-Európa együttműködésének, a Nyugat-Európa gazdasági és politikai egységesítését célzó törekvéseknek. Ezt az európai egységet siettetné, majd emelné elsőrendű politikai és gazdasági tényező rangjára a kettészakított Németország egyesülése. Ha ehhez még hozzászámítjuk azt is, hogy Ausztria jelenleg tárgyalásokat folytat a nyugat-európai szén- és acélközösséghez, a Montánunióhoz való csatlakozásról és komolyan mérlegeli a kibontakozás előtt lévő közös európai piacban való részvételét, akkor látjuk, hogy a magyarországi győzelmes forradalom milyen eseményeket indított el. Hazánk határaitól nyugatra egy olyan gazdasági, kulturális és politikai állam szövetkezés van kialakulóban, amely közös európai hagyományokra, nagy gazdasági lehetőségeire és földrajzi helyzetére támaszkodva egyenrangú, független tényezővé fejlődhet az amerikai és szovjet hatalmak mellett. Ez nem a jövő képe, hanem olyan szerves fejlődésé, amely már eddig is ténybeli valóság és politikai cél volt. A rohamos további kikristályosodásához kétségtelenül a győzelmes magyar forradalom adta a leghathatósabb lökést, mi több, általa vált teljes egészében időszerűvé.

Ellentétes hatást gerjeszthet a magyar szabadságharc győzelme a kelet-európai kommunista államrendszerben. Németország szovjet övezetében a magyar események gyakorlati politikai tanulságai és mélyenjáró lélektani befolyása indíthatnak meg forradalmi változást. A velünk szomszédos kommunista országokban ezen felül, számolni kell a hazánkban remélhető gazdasági fellendülés, a magasabb életszínvonal és az új szociális rend szabadságának vonzó példájával. Sohasem volt annyira szükséges a szovjet szatelita államtömb szétesésével gyakorlatilag számot vetni, mint a magyar szabadságharc sikeres és végleges befejezése után. Vajon a Kreml elmulasztotta ezt? Hogy került e szörnyű kudarcára sor, és gondol-e vajon a csorba kiköszörülésére? Ez a kérdés nemcsak minket foglalkoztat, de az egész világsajtót is.

Ami a közeli múltat illeti, egy nyugatnémet hadtudományi társaság vitaestjének előadója így látta az okokat:

"A legutóbbi hónapok enyhülése célzatos volt a Belgrád-Moszkva közötti politikai játék keretében. Az október 22-23-i tüntetések pedig közvetett szovjet támogatással történtek, hogy jogcímet adjanak a szovjet fegyverek beavatkozásának. Moszkva azonban nem számolt két tényezővel. A Néphadsereg egységes hangulatával, főleg tisztikarának magyar, hazafias érzésével, és azzal a hihetetlen erejű indulattal, amely ifjúságunkból kitört. Amikor nem sikerült a felkelést az első két nap alatt a szovjet páncélosoknak felszámolniok, nem volt már remény arra sem, hogy a helyőrségeikben szétszórtan elhelyezett, demoralizált többi orosz alakulatok megmentik a helyzetet. Inkább azzal kellett volna számolni, hogy a Néphadsereg túlerőben lévő, érintetlen, de a szovjettel közel azonos értékben felfegyverzett seregtestei felmorzsolják az egész szovjet erőt. A nemzetközi feszültségre, főleg csatlósai hangulatára való figyelemmel a Kreml a visszavonulás mellett döntött. Ezt tudhatták Washingtonban is, és a Biztonsági Tanácsban történő felszólaláson kívül ezért nem tettek semmi olyan lépést, amely a Kreml-t - tekintélyi látszatának megóvása miatt - újabb erőszakra kényszeríthette volna.

Ez volt a legutóbbi héten. Sokan, így a nyugati sajtó jelentékeny része is úgy vélte, hogy a szovjet államvezetés lenyeli a keserű pirulát. Legalább egyelőre. Az oroszok mindig a visszavonulás nagymesterei voltak. Békében, háborúban egyaránt. Visszavonulásuk azonban majdnem mindig kelepce volt. Hol van most a kelepce? Csak találgatni tudnánk. Egyrészt tisztában voltunk azzal, hogy az előbb említett pirula lenyelése a szovjet tekintély mérhetetlen hanyatlásával, az egész kommunista stratégia alapjaiban való megváltoztatásával és hatalmi rendszerének fellazításával egyenlő. Másrészt tudtuk azt is, hogy miután Nagy Imre, mint felelős kormányfő, a szovjet haderő kivonását kérte, többé nincsen jogalap orosz fegyveres beavatkozásra. Ha ez utóbbi mégis megtörténnék, a harmadik világháború szélére kerülhetnénk. Maradna a harmadik lehetőség, a kelepce. Az a terv, hogy amint 1945-ben, az úgynevezett koalíciós kormánnyal Rákosi megnyitotta az utat az 1948-as eseményekhez, most a Nagy Imre-féle koalíció lehet az új kommunista infiltráció valamilyen formájának kezdete. Idáig jutottunk fejtegetéseinkkel, amikor a Szabad Kossuth Rádió kisugározta Nagy Imre drámai nyilatkozatát a készülőben lévő újabb szovjet invázióról, hazánk ellen intézett támadásról és az ENSZ-hez intézett segélykéréséről. Az eseményeket e pillanatban még nem lehet áttekinteni. Szeretnénk hinni, hogy az újabb szovjet csapatmozgások talán mégsem az országunk tervezett lehengerlését jelentik. A szovjetnek érdeke a Varsói Szerződésre hivatkozva helyőrségeket tartani az országban, hogy azok kivonásáért, a szerződés felbontásáért a tárgyalások folyamán borsos politikai és gazdasági árat próbáljon kicsikarni. Ha viszont mégis az ország lehengerlése, a Rákosi vagy Gerő uralom visszaállítása a cél, akkor nemcsak nemzetünk, de Európa is történelmének legsúlyosabb időszaka előtt áll.

Bell ezredes a magyar szabadságharc világstratégiai hatásáról és az eredmények biztosításával kapcsolatos kérdésekről beszélt.

Itt a Szabad Európa Rádiója, a Szabad Magyarország Hangja!