Rendkívüli kommentár

A moszkvai hatalmi rend születésének 39. évfordulóját ünnepli ma. A forradalmak általában vakító eszmékkel kezdődnek, rémuralommá torzulnak és apokalipszisben végződnek. E 39. születésnapon tisztán látható, hogy a bolsevik forradalom is ezt a végzetszerű utat tette meg. Ama születésnapon, 1917. november 7-én a világ közvéleménye, és ami több, az élő emberiség sok-sok jeles, sőt legjelesebb szelleme is, hajlandó volt a lenini tanok győzelmét a szabadság és a társadalmi haladás biztosítékaként üdvözölni. Akkortájt is millió sebből vérzett a világ, az első világháború millió sebéből, és nagy nyomorúságában, szaggató gyászában szépeket álmodott, csudaszerű megújhodásra és gyógyulásra sóvárgott. Ezt a megújhodást, ezt a gyógyulást ígérte az emberiségnek a kilencszáztizenhetes forradalom. Első határozata az azonnali, minden feltétel nélkül megvalósítandó egyetemes békéről szólt. Flandria térségein, az Isonzó partjain, Szerbia zord hegyei között, a galíciai mocsarakban és mindenütt a világon ömlött a vér. Hogyne fogadták volna hát a népek milliói, százmilliói lelkendezve, áhítattal a szentpétervári szovjet békenyilatkozatát! A második határozat minden elnyomás, rabság és kizsákmányolás felszámolását hirdette meg. A harmadik pedig a nemzetek önrendelkezéséről, teles egyenjogúságáról tett szárnyaló szavakkal rajongó hitet.
Így indult, ilyen igézetes igékkel útjára az a vörös hatalom, amelynek későbbi életét keservesen ismerjük már és amely éppen ma, születésnapján, és éppen a mi hazánkban fojtja vérbe és lángba azokat az ideálokat, amelyekkel hódító útjára megindult. Ha ezt a születésnapot, a harminckilencediket, összevetjük 1917. november 7-ének mámorával, semmi kétségünk sem lehet benne, hogy a lenini és sztálini forradalom a klasszikus pályát futotta be. A megvesztegető indulás után elérkezett a rémuralomhoz és ott szédeleg most az apokalipszis örvényének szélén. E közel négy évtized alatt a világhódító bolsevizmust már nem egy csalódás, nem egy öntudatos és önérzetes visszautasítás érte. A teljes erkölcsi bukás azonban most következett be. Csak végig kell hallgatni a hírügynökségek és a napilapok tudósításait. Amerre szabad emberek élnek e kerek világon, mindenütt tombolva zúg a felháborodás, félárbocra ereszkednek a lobogók, milliós és milliós tömegek tűzik fel a gyászszalagot annak jeléül, hogy a mi mártíriumunk az ő mártíriumuk is. A munka egész világrészeken áll le az együttérzés jeléül és a moszkvai parádéról, ezúttal először a bolsevizmus történetében, tüntetőleg távol maradnak azoknak a népeknek a képviselői, amelyeknél a jog nem cafat, az élet nem préda, a szabadság nem bilincs és az igazság nem hóhérkötél. Moszkva pártjai, mindenütt a világon, meghasonlanak és bomladoznak. Nincs benne semmi túlzás, ha azt mondjuk, hogy a moszkvai hatalom útját két fontos, két döntő dátum jelzi: 1917 és 1956. Az első a győzelem, a második a kikerülhetetlen bukás dátuma. A legszégyenletesebb, a leggyalázatosabb bukásé. „Minden másodperc megsebez, és az utolsó megöl!” - mondja egy francia székesegyház tornyán az óra. A vörös imperializmust minden másodperc sebezte és az utolsó, amely megöli, már a história küszöbén áll. Ezt az utolsó másodpercet, a könyörtelent és visszavonhatatlant, a mi szabadságharcunk kongatja el az évezredek legelszántabb zsarnokuralma felett.
Mert elkongatja. Meg ne tévesszenek bennünket pillanatnyi sorsunk szívtépő, tragikus mozzanatai. Igaz, a magyar vér ma a legolcsóbb ital, és a magyar élet a legolcsóbb áru Európában. De ez a vér és ez az élet nem pusztult hiába a történelem oltárán. Az emberiség, amelyet már-már elbódított a koegzisztencia mákonya, hirtelen önmagára eszmélt és a valóságra eszmélt. Azok a népmilliók, amelyek ezen a 39. születésnapon gyászszalaggal a szívük felett vonulnak fel a szovjet követségek előtt, néhol meg is szaggatják ezeket a követségeket, és azok a népmilliók, amelyek örök útmutatóul fogadják a magyar nemzet legendákat elhomályosító vértanúságát, pontosan felmérik már, kivel állnak szemben és mi a teendőjük, az egyetlen teendőjük és az egyetlen életlehetőségük, amelyen kívül nincs megoldás. A küzdelem, amelyet vállaltunk, tragikus. De győztes küzdelem. Győztes még mai, fojtogató stációján is. Mert - ámbár oly mérhetetlen szenvedés és pusztulás árán - fölébresztettük és megváltottuk a világot, megváltottuk tehát önmagunkat is. A két dátum, 1917 és 1956 után fölrajzolódik már a láthatárra a harmadik dátum is. A szabadság dátuma. „Mert nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért...!”